Nagyon köszönöm válaszát. Még azt szeretném megkérdezni, hogy ennek a második műtétnek akkor van értelme, vagy csak ez a protokoll? Tehát ténylegesen hasznos-e számomra? Elnézést az illetlen kérdésért, de már pont olyan szépen gyógyulna a sebem, meghát az arcomon van, de persze a legfontosabb a biztonság. Csökkent tehát bármilyen rizikót a második műtét?

Üdvözlettel,
Melinda

Eltávolították a melanómámat, Clark II, Breslow 0.47. 0,5 cm biztonsági zónával és 4 mm mélyen történt az eltávolítás. Ön végeztetne még egy műtétet? Persze megyek majd a bőrgyógyászhoz, aki eldönti, csak érdekelne az Ön véleménye is.

Üdvözlettel,
Melinda

mindig nehéz szívvel és nagy levegővétellel kezdek bele az ilyen interjúk, tanulmányok vagy újabb cikkek meghallgatásába, elolvasásába.
Ugyanazt érzem, amit szerintem mindenki más is, aki belekerült, elkezdte a harcot majd sikerült neki “tünetmentessé” válnia. Nálam mindig ugyan az az érzés: már megint meg fognak ijeszteni. Hiszen mindig ijesztő szembesülni azzal a ténnyel, hogy habár egy időszak lezárult a betegségben, az bármikor újra felütheti a fejét és újra támadhat. Szerintem egy ex-rákos igazán soha nem tud megfeledkezni arról, hogy már máshogy kell élnie az életét, mint azelőtt. Engem minden alkalommal figyelmeztetnek ezek a cikkek, hanganyagok, bármik, amik a melanoma súlyosságáról és komolyan vételéről szólnak.

Engem viszonylag fiatalon, 23 évesen támadott meg a betegség és mire kiderült már hónalji nyirokcsomót áttétem volt, 2x műtöttek, aztán egy év interferon. Gyökeres változáson esten át, mint fizikailag, mint mentálisan, lelkileg. 2 év pszichoterápia, ami szerintem minden rákosnak kötelezően ajánlott lenne, persze nem feltétlenül évekig, de azt gondolom, hogy igenis hangsúlyt kell fektetni a belső káosz kifordítására és elemenkénti újraépítésére. Nekem a pozitív gondolkodás mellett ez segített, habár ez nem a megfelelő szó rá. Inkább a “restartolt”.
Azóta nincs nap, hogy ne lennék hálás és ne jutna eszembe, hogy miért kell jobban odafigyelnem magamra (és itt részletes felsorolásba is bocsátkozhatnék, de maradjunk a címszavaknál, mint: táplálék, amit magamhoz veszek, a gondolataim, a lelki fájdalmaim, az életkörülményeim stb.) és következetes munkával ezt napról-napra kell megtennem. Nincs olyan, hogy “Na, mostantól majd máshogy csinálom!”. Nem, ezt minden reggel, amikor az ember kinyitja a szemét és az agya elkezd nappali fokozatba kapcsolni, el kell határoznia, hogy ma is odafigyel magára, ma is megkeresi a pozitív dolgokat a napjában és megróbálja elengedni azt, ami fáj vagy tesz ellene. Emellett odafigyel mit eszik, mennyit mozog, mennyit van friss levegőn, mennyi időt tölt csak magával, a gondolataival, a lelkével.

Komplex munka és nem mondom, hogy az a helyes, ahogy én csinálom. Azt sem állítom, hogy nekem az egész napom erről szól… De gakran eszembe jut és mivel mostanában úgy alakult az életem, hogy sok új emberrel találkozom, előbb-utóbb szóba kerül a múltam, a betegség, a harc és az, mennyit változtatott rajtam.
Az átlagos emberek közé vagyok sorolható, átlagos munkával, átlagos fizetéssel, csak épp a történetem kicsit más… Ma már tudok büszke is lenni arra, hogy végigcsináltam azt az igen kemény két évet és el tudtam fogadni, hogy más ember lettem. Ezt már nem tudom és nem is akarom kitörölni vagy levakarni magamról.

Annyi az üzenetem az egészségeseknek, hogy két szempont szerint tekintsenek az egészségre:
Tegyenek érte, hogy egészségesek maradjanak, figyeljenek oda magukra és mindennapos következetességgel nézzenek szembe a gondolattal, hogy ha nagy ívben tesznek az egészre, ők is bármikor kézbe kaphatnak egy súlyos betegségről szóló diagnózist.

Nem rettegni kell, hanem következetesnek lenni és felismerni a hibákat, hogy aztán ne a saját hibáink következményei miatt érezzük hibának azt, ami olyan természetesnek tűnt.

A betegeknek pedig azt, hogy az Életről nem szabad lemondani. Tudni kell, hogy nagy harc lesz és nem biztos, hogy mi nyerünk. Én a betegségem előtt pár hónappal vesztettem el a nagypapámat rákban. Mondanom sem kell, milyen érzés lehetett aztán szembesülni ugyanazzal a betegséggel… Mégsem gondoltam azt, hogy ugyanazon az úton fogok végigmenni, mint ő. Szerintem mindenki érzi, hogy van-e még küldetése, van-e még miért harcolnia, van-e értelme maradnia. Ha máshogy alakul, az nagyon szomorú, tudom, de ott már nem érdemes hadakozni. Békében kell elmenni. Én mégis azt mondom, harcolni kell, előre tekinteni és vállalni a változást! Mert igenis változással jár és jobb emberré tesz.
Talán azért lesz olyan sok ember beteg, hogy valahogy jobb legyen ez a világ.

Elnézést a hosszadalmas fejtegetésért, de ez a téma mindig érzékenyen érint.

Szép napot és teljes életet kívánok a doktor úrnak és az erre járóknak is.