Szeretjük az egyértelmű válaszokat: igen, vagy nem, pedig a világ és benne a dolgok ritkán ilyen egyértelműek.
Amennyiben a fenti kérdésre ilyen féhér-fekete típusú választ kéne adnom, akkor inkább nem.
Már itt az elején szeretném leszögezni, igen fontosnak tartom, hogy odafigyeljünk magunkra, testünkre, lelkünkre és odafigyeljünk a jelzéseire is, amelyek nagy segítségünkre vannak a mindennapi életben.
Akkor miről is van szó?
Sokszor hallom, hogy "én érzem, mit kíván a szervezetem és akkor azt eszem…" vagy "most nem esne jól ez és az…", stb.
Leginkább a táplálkozással kapcsolatban hallom, hogy valaki abból próbál eligazodni, hogy mit érez, mit és mennyit kíván.
Hadd kezdjem egy tudományos kísérlet eredményének ismertetésével, amit az amerikai haditengerészetnél végeztek – még egyetemi éveimből emlékszem erre.
Szóval amerikai katonákon kísérleteztek és azt vizsgálták, hogy mennyi kalóriát fogyasztanak a katonák.
Két csoportot hoztak létre: az egyiknek nem kellett semmilyen fizikai munkát, aktivitást végeznie (azért ez szokatlan lehetett a hadseregben), míg a másik csoport rendszeres edzéseket végzett. Mindenki annyit ehetett, amennyit csak kívánt, vagyis amennyit a szervezete kért.
Mit gondol a kedves olvasó, kik ettek többet? Hát persze, hogy akik többet mozogtak, hiszen ez a logikus.
Pedig a kísérlet nem ilyen eredménnyel zárult. Sokkal többet ettek azok, akik nem mozogtak. A kísérlet egyik eredménye az volt, ahhoz, hogy az embernél is működjön valamelyest a táplálék felvétel szabályozása, egy bizonyos fokú fizikai aktivitás kell. Ha ez nincs meg, akkor a szervezetünk nem mondja meg, hogy mennyit együnk, állandóan enni akar.
Ez az egyetlen, általam is ismert kísérlet ami egyértelműen bizonyítja, hogy nem hallgathatunk testünk jelzéseire.
Egyszerűen a józan eszünkre kell hallgatnunk ilyenkor is.
"Egy ki édességet kívánok…". Nem baj, nincs. Vagy ha van is, akkor csak kevés és jó minőségű.
Semmi nasi. Az otthonunkból úgy kell kiirtani a csipszeket, csokikat, sütiket, mogyorót és minden felesleges rágcsálnivalót, mint a csótányokat. Csak gyümölcs maradhat, viszont abból minden nap egyet…
Tévézés közben nincs rágcsálás. A táplálékfelvétel korlátozódjon az étkezésekre, amely viszont legyen családi esemény, közösen, együtt.
Mindegy, hogy mit kívánok, akkor is csak azt eszem, ami józan ésszel jó nekem. Sok zöldség, gyümölcs, kevés hús, kevés finomított szénhidrát, minimális só. Ha a szervezetem mégis ezek közül kíván valamit, hadd tegye. Nem érdekes.
"Most nem esne jól a mozgás. Olyan fáradt vagyok."
"Lehet, hogy beteg leszek? Olyan gyenge vagyok, ma nem megyek futni."
"Egész nap dolgoztam, érzem, hogy már sok lenne egy kör futás a Margit szigeten."
Ne higgyünk a sok maszlagnak. Ha megbeszéltem magammal egy gyenge pillanatomban, hogy saját jól felfogott érdekemben heti 3 alkalommal télen-nyáron, esőben és napsütésben futok 5km-t, akkor nincs kifogás, nincs duma, nincsenek érzések. Gyerünk.
Nekem sem megy mindig egyformán könnyen, de az első párszáz méter után mindig egyformán jó és különösen a végén az aktív, egészséges ember jóleső fáradtsága. Így még a vacsora is jobban esik, őszintén és elégedetten nézhetek a tükörbe is és nem kell magamtól szörnyülködnöm, hogy ma is milyen egy gyenge jellem voltam, hogy meghajoltam lustaságom előtt.
Szóval azt tanácsolom, hogy inkább az elhatározásainkra, az egészséges életmóddal kapcsolatos olvasmányainkra és tudásunkra támaszkodjunk, mintsem testünk jelzéseire, hogy éppen mihez lenne kedve.
Szerintem a testünk egy rossz gyerek – vagyis egy gyerek – aki tudatlan szabadságában korlátlanul csapong, mi pedig szülőkként igyekszünk őt a saját érdekében irányítani. Na éppen így kell a testünkkel is bánni.
Jól néznénk ki, ha a kétéves kislányom mondaná meg nekem, hogy mi a jó neki.
#1 by T. Nóra on 2009. június 24. szerda - 18:57
Quote
Azért jó lett volna tudni ennek a kísérletnek a részleteit is, mert ha valóban statisztikailag szignifikáns eltérést mutatott a két csoport, akkor azért az is fontos változó, hogy akik nem fizikai munkát végeztek, milyen minőségű szellemi munkát kaptak, illetve, akik fizikai munkát teljesítettek azok milyen megerőltetésnek voltak kitéve?
AZ előfordulhat, hogy a hűvös irodában végzett pergő agymunka után hamarabb megéhezik valaki, mint a tűző napon való fizikai erőkifejtésből való izzadástól.
Egyébként azzal abszolút egyet értek, hogy a testet tudni kell "fegyelmezni" és gyakran valóban olyan mint egy rakoncátlan lurkó, aki vagy nem ismer mértéket, vagy a minimálisat sem kéri el, mert kedvetlen és nem törődöm.
Rengeteget jelent a minőségi mozgás, hihetetlenül megnöveli az állóképességet, viszont a gyümölcsből szerintem érdemes napi háromszori adag is :), én például délelőtt csak gyümölcsöt eszek, és délután, jóval ebéd után, ha megéhezek az esetek többségében akkor is gyümölcsöt.
Na itt is épp a vacsora idő :)
T. Nóra
#2 by kriszti on 2009. június 28. vasárnap - 22:02
Quote
Teljesen egyetértek. Úgy tudom, a testünk genetikailag úgy van "beállítva", hogy eleve a kalóriadús ételeket kívánja. Ezért érezzük a cukros vagy éppen zsíradékban sült ételeket finomnak.
De erre nem szabad hallgatni. A modern, nagyobb fizikai terhelésektől mentes életmód mellett nincs szükségünk arra a kalóriamennyiségre, ami komoly fizikai munka esetén kellene.
A kísértést persze nehéz legyőzni, és csakis tudatosan lehet. A mai, fogyasztói világ, ahol minden arra buzdít, hogy szükségleteinken jóval túl fogyasszunk mindenből, arra sarkall minket,hogy élelmiszerből is egyre többet és többet vegyünk magunkhoz.
Az egyik elterjedt szlógen, ami engem mérgesít, a "kis mennyiség semmiből sem árt" típusú. Pedig dehogynem. Egészen pontosan: miért egyek akár kis mennyiséget is olyan dolgokból, amikre a szervezetemnek nincsen szüksége? Inkább a valódi, értékes tápanyagoktól fosszam meg magam? Ezeket az "élelmiszereket" – vagy inkább az élelmiszeripar termékeinek mondanám őket (csipszek, kekszek, "üdítőitalok", édes-sós finomságok, más nasik) tudatosan és módszeresen ki kell iktatni az életünkből. Ez nem megy érzésre, mert így sosem szabadulunk meg tőlük. Lehet kezdeni a cukorral például. Én legalábbis ezt iktattam ki először a családom életéből, mégpedig a rejtett cukrokat is. Aztán mindenféle tartósított, aromásított, ízfokozós, nem natíúr terméket. Ehhez persze nagyon át kell tanulmányozni az összetevőket.
És igen, a mozgást sem lehet a sutba dobni. Kifogást a legkönnyebb keresni rá. Egy kivételt tudnék mondani: betegség idején a megerőltető sport valóban nem a gyógyulást segíti elő. Véleményem szerint az egészséges étkezés/káros szenvedélyek illetve környezeti ártalmak lehetőleg kerülése (ide tartozik a dohányzás, de a napozás is!)/rendszeres kardió mozgás/szűrővizsgálatok lehetne az egészségünk kulcsa. Persze, ezt fiatalon kell elkezdeni. Épp ezért próbálom én is a gyerekeimet ebben az irányban nevelni.
Köszönöm a biztatást, doktor úr!