Nagyon érdekes dologra lettem figyelmes a gyógyult/tünetmentes páciensek leírásait olvasva. Majdnem az összes azzal kezdődött, hogy a kezelő orvos/sebész azt mondta a páciensnek, többnyire a műtét után a szövettani leletet olvasva, hogy "Önnek már csak néhány éve van hátra", és hozzá tették, hogy használja ki jól, rendezze el a dolgait, stb. Ez egyébként nem csak daganatos betegeknél volt így, hanem sérülteknél is, akikről lemondtak az orvosok, mondjuk nyaki csigolya sérülését követően, lélegeztető gépre kapcsolva, stb.
Ezt a fajta orvosi tájékoztatást eddig egyenesen elítéltem. Magam részéről szakmám legnagyobb kihívásának azt tartottam, hogy penge élen táncolva hogyan tudok úgy felvilágosítani egy pácienst a betegségéről, hogy ne ijesszem halálra, de annyira viszont megijesszem, hogy úgy érezze, valamit tennie kell magáért, különben baj lesz.
Most ez az új felfedezésem nagyon elgondolkoztatott.
Mi a hatása az "Önnek csak néhány éve van hátra" mondatnak? Nagyon keményen elgondolkoztatja a pácienst. Aki küzdő típus, azt egyértelműen tettekre sarkallja és közülük kerülnek ki a csodálatos gyógyulást produkáló páciensek. Aki az azonnal feladós, depressziós típus, azt a földbe döngöli és feladja, nem tesz semmit.
Mi történik akkor, ha nem ezt mondja az orvos, hanem finomkodik, keresgél, az említett pengeélen táncolva világosítja fel a pácienst? Lehet, hogy így még abban a páciensben sem ébreszti fel a küzdeni akarást, akiben egyébként benne van, a depresszióra hajlamos, meg így is depressziós lesz, tehát, egyik páciens sem érzi azt, hogy "most, vagy soha" és egyik sem tesz meg mindent a gyógyulása érdekében.
Nagyon kíváncsi lennék az olvasóim véleményére. Most Önök segítsenek nekem, hogy orvosként a jövőben hogyan járjak el.
A szűrések során, munkánk gyümölcseként nagyon sok korai melanomát találunk és nekik mind azt mondom, hogy időben érkeztek, meg van mentve az életük, mert a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy mondjuk egy Clark II, Breslow 0,7mm alatti melanoma soha nem tér vissza. Ezek a páciensek így nem is tesznek semmit és lehet, hogy a jövőben jön egy újabb daganat, vagy egy másik melanoma. Míg, ha alaposan rájuk ijesztenék, akkor – legalább is közülük néhányban, a küzdeni tudókban, a magukért felelőséget vállalókban – felébreszteném az öngyógyítót és azonnal belekezdenének a blogban is részletezett módszerekbe, ami csak a javukra szolgálhatna.
Mostantól minden pácienst keményen meg fogok ijeszteni, hogy közülük minél több gyógyult beteg kerüljön ki, akik elmondhatják itt a blogban a tanulságos történetüket. …vagy ne így tegyek?
#1 by Anett on 2009. február 1. vasárnap - 22:31
Quote
Kedves Doktor Úr!
Szerintem nem jó ha ráijesztenek egy emberre,nagy sokk a diagnózis önmagában is.Ha Anyunak azt mondják,hogy x éve van hátra,biztosan magába fordul és feladja,ugyanis a környezetünkben voltak olyanok akik küzdöttek az utolsó pillanatig,mindent megtettek,Anyu pedig kitartott végig és segített amiben és ahol tudott,sajnos hiába.Titkon mindig arra gondolt,hogy csak neki ne legyen…
Aztán jött a szövettan és vele beköltözött a félelem az életünkbe.Ezt is éppen elég feldolgozni.
Én nem szertném,hogy Anyukámnak ilyet mondjanak így is lehet hinni és küzdeni.
Nézni az unokákat és arra gondolni,hogy már csak néhány szülinapon vehet részt vagy a családi nyaralásokon arra gondolni,hogy pár év múlva már nem lehet itt,szerintem romboló hatású,legalábbis Anyukám esetében biztosan.
Kiváncsi vagyok mások mit gondolnak…
Üdv:Anett
#2 by Nóra on 2009. február 1. vasárnap - 23:34
Quote
Talán nem pont "csak néhány éve van hátra" mondattal,de mindenképpen a realitás, az őszinte tájékoztatás mellett foglalok állást.
A "mellé beszéd" becsapás, hiszen kitől várjon az ember hiteles véleményt ha nem az orvosától. Tisztelet a kivételnek, de tapasztalataim szerint az orvosok nem járnak az élen a hiteles, korrekt tájékoztatásban! Melanoma esetében pedig mintha még nagyobb köd, homály, mellé beszéd, összevissza tájékoztatás lenne jellemző.
Összegezve én szerettem volna anno valós képet kapni a betegségről, hiteles orvosi tájékoztatást. Nem kaptam. Orvosi könyvekből és a internet alapján jöttem rá mivel van dolgunk…..ez nem fair!
#3 by T. Nóra on 2009. február 2. hétfő - 12:04
Quote
Nagyon helyénvaló a kérdésfelvetés :)
Én biztos vagyok benne, hogy egyénenként különbözik a reakció egy kertelés nélküli őszinteségre. Ahogy vissza emlékszem arra a 8 hétre amíg megkaptam az első szövettanomat, az épp elég idő volt, hogy tájékozódjak a melanoma malignumrol. Én gyanítom, hogy ezt a betegek többsége megteszi, és mint azt tudjuk a neten és egyéb forrásokon, azért nem a siker sztorik a "lista vezetők".
Adott esetben, ha valakinek "in situ mm" a diagnózis, akkor is van protokoll vizsgálat három havonta egy ideig (legalábbis nekem volt), ahol ugye a papíron az szerepel, hogy diganózis mm. Met. (metastazis – áttét) igazolható-e? No hát ez is kellően sokkoló még akkor is, ha tudod, hogy Te a szerencsések közé tartozol. A prvencióról pedig annyit, hogy nekem azóta még két anyajegyemet távolították el, és gyanítom, hogy életem végéig még jó párat elfognak. Tehát mége egy "in situ mm" is kellőképpen "rám hozta a frászt", ergo figyelmet fordítok a rendszeres szűrő vizsgálatokra, sem az időt sem a pénzt nem sajnálom rá.
Ám ott van az apukám, akit szinte úgy kellett rákényszeríteni, hogy orvoshoz menjen (nála nem pusztán melanomát, de basaliomát és laphámrákot is diagnosztizáltak), azóta sem hajlandó semmit sem tenni pl a napfényvédelem ellen, ami alapvető óvintézkedés kellene, hogy legyen.
Éppen ezért én jobbára a "kíméletlen" őszinteséget pártolom, mert van aki nemtörődömsége miatt kezdi magát "temetni". A beteg a hír hallatán az első sokkon átélve, juthat arra az álláspontra, hogy valamit változtatni kell!!!
Egyébként dolgoztam fel olyan külföldi szakcikkeket (tanulmányaim miatt), amelyek éppen azzal a jelenséggel foglalkoztak, hogy a daganatos megbetegedés miként írja át pl, az idő jelenségét és fogalmát. Márpedig, ha az idő jelensége új fogalmi síkokba kerül, óhatatlanul változás következik be a beteg életében, mégpedig olyan, amilyet Ő maga generál: megérzi az idő végességét.
#4 by Judit on 2009. február 2. hétfő - 13:05
Quote
Tisztelt Doktor Úr!
Én a Nóra véleményével értek egyet,nem éppen ijesztgetni kell,hanem pontos, mindenre kiterjedő tájékoztatásra lenne szükség,amit itt Ön a blogon keresztül meg is tesz.Az lenne a jó,ha minden kezelő szakorvos igy tenne.
Viszont nem ártana a gyógyult esetek mellé néha közölni egy-egy kudarcot is,amikor nem sikerült a gyógyulás,hogy a beteg/aki nem is érzi magát betegnek,ezt már egy párszor leirtam,hogy azért,mert nincsen fájdalom,nincsenek sokkoló tünetek,igy a betegségtudat sem alakul ki./vegye komolyan a diagnózist,és megtudja azt,hogy ez is megtörténhet velem,ha nem teszek semmit.
Én régebben már megirtam,hogy abban a pillanatban,amikor a szövettani diagnózis kiderült,egyből a fiatalkori ismerősöm megrázó esete jutott az eszembe,amikor nevetve mutatta a combján azt a pici anyajegyet, és azt mondta:Képzeljétek rákos vagyok.De olyan hihetetlennek tűnt az,hogy abba bele is lehet halni.
Márpedig bele lehet.
Ha én erről az esetről nem tudtam volna,biztosan nem hasitott volna belém annyira a felismerés,hogy márpedig itt azonnal tenni kell valamit.
Nórával még abban is egyetértek,hogy szükség van az igazság teljes megismerésére,mert az alapján tudja az ember a további életét irányitani.
Ha az orvos elmismásolja az igazságot,és csak azt mondja,hogy ennél a szövettannál még az én praxisomban mindenki meggyógyult
/ami nem igaz például,ha a szövettanban már leirják a nyirokérbetörést is/akkor a beteget abban a hitben erősiti meg,ami a legelső reakció amúgy is,hogy velem ez nem történhet meg.Meg miért pont velem történne meg?És nem tesz semmit a gyógyulása érdekében,vagy nem eleget.
Hát ez az én véleményem dióhéjban,csak az igazságot,és mindig a teljes igazságot kell közölni a beteggel,hogy lehetőséget kapjon arra,hogy felismerje azt,hogy igenis küzdenie kell,és a gyógyulás lehetséges.
Üdvözlettel : Judit
#5 by Maya on 2009. február 2. hétfő - 13:13
Quote
Kedves Doktor Ur!
Nagyon nehezett kérdezett Tőlünk a blog olvasóitól ill. hozzászólóitől. De biztosan Ön is sokszor így gondolja hogy mi kérdezünk Öntől nehezett, pedig csak mindenki kiváncsi lenne rá hogy valójában mi vár rá a szövettani lelet megléte után.
Sajnos a legtöbb orvos nem ad korrekt tájékoztatást a betegnek, mivel nincs rá ideje, meg nem is igazán foglalkozik vele, hogy a beteg mit gondol mit érez. Ott a betegek "futószalagon" mennek ki és be az orvoshoz. Az orvos meg örül ha egyel már kevesebb vár kint.
Velem mikor közölték, hogy mi a helyzet egy világ omlott ott össze bennem, úgyanis előttte azt mondták, hogy biztos nem lesz a szentinelben áttét, mert a gyakorlat 0,76 mm eddig azt bizonyítja.
-a szövettan később lett meg mint a daganat diagnózisa –
Nyugodtan is mentem az legközelebb az onkológiára, de mikor mondták sajnos ezek szerint Ön kivétel meg, hogy 100 ezer betegből talán egynél van ilyen nem nagyon tudott feldobni, csak az érdekelt mért pont Én vagyok az az egy. Még a blokkdis-ra sem akartam elmenni, annyira elkeserített a helyzet. Az onkológus válasza mi volt erre: nyilatkozzon hölgyem hogy nem akarja és elválnak utjaink. Hát akkor ott helyben nem írtam alá semmit. Pedig az onkológust nem érdekelte az Én bajom csak az hogy Ő azonnal fedve legyen, hogy Én nem akarom az ujabb műtétet.
Otthon a családommal átbeszéltük és ŐK – nem az orvosok – meggyőztek hogy meg kell csináltatnom márcsak a gyerekeim miatt is, mivel szeretném Őket felnevelni és szeretnék unokázni is.
Tehát sajnos nagyon kevés az olyan TISZTESSÉGES ORVOS MINT ÖN!!!!!!!!
Én mindenkinek -magamnak is – ilyen orvost szeretnék és akkor biztos hogy minden dologról kellőképpen fel lenne a beteg világosítva és az orvos a beteggel ill. annak családjával közösen tudna megfelelően dönteni.
Az biztos hogy egy betegnek jó ha tisztában van a saját kilátásaival, tehát el kell neki mopndani, hogy mi a helyzet, de szerintem nem feltétlenül kell ráijeszteni. És fel kellene hozni érveket amivel alátámasztja az orvos, hogy igen is van értelme küzdeni, vagy ha már nincs akkor azt kíméletesen el mondani.
Szerintem mindenkinek joga van tudni az igazságot, csak feldolgozni kell közösen a családdal esetleg orvosi segítséggel.
Üdvözlöm: Maya
#6 by Judit on 2009. február 3. kedd - 22:57
Quote
Tisztelt Doktor Úr!
Ma hallottam egy anyagot dr. Nagy Attila előadásáról,aki kémikus,és az USA-ban dolgozott 15 éven keresztül egy rákkutató központban,és a mai modern kemoterápiás szerek kidolgozásán munkálkodott,és újra meggyőzött az Ön igazáról.
Nem a kemoterápiát istenitette,hanem őszintén leirta az általuk tapaszatalt lesúlytó gyógyulási arányt.
Ami 95 udarc,és csak 5sély.Néha egyes rákeseteknél volt nagyobb a gyógyulási százalékos arány.
És a legmegdöbbentőbb számomra az volt,hogy egy kémikus,aki a kemoterápiás szereket fejlesztené ki,amikor a saját betegségéről volt szó,akkor a pszichoterápia,és a vitaminok felé fordult.Igaz,hogy a gyógyulását a mostani multivitaminokkal érte el,de nagy a hasonlóság a Gerson-terápiával.
A méregtelenités,különböző béltisztitó programokkal/kávés beöntés/a komlex vitaminok és ásványi anyagok+Q10/ a rengeteg természetes gyümölcs és zödséglé/
És egy meditáiós tréning,ami megegyezhet a Simonton-féle könyvben leirtakkal.
Nem tudom,hogy a párhuzam csak az én agyamban született-e meg? Vagy Ön is lát benne valamit?
Üdvözlettel: Judit
#7 by name on 2020. május 12. kedd - 17:08
Quote
r a pszichoterápia,és a vitaminok felé fordult.Igaz,hogy a gyógyulását a mostani multivitaminokkal érte el,de nagy a hasonlóság a Gerson-terápiával.
A méregtelenités,különböző béltisztitó programokkal/kávés beöntés/a komlex vitaminok és ásványi anyagok+Q10/ a rengeteg természetes gyümölcs és zödséglé/
És egy meditáiós tréning,ami megegyezhet a Simonton-féle könyvben leirtakkal.
Nem tudom,hogy a párhuzam csak az én agya